A szivem hevesebben ver. A mécses is fel - fellobog, mielőtt kialunda.
aphorism by Valeriu Butulescu, translated by Emil Gherasim
Submitted by Simona Enache
Comment! | Vote! | Copy!
Related quotes
Létfolytonosság. Mielőtt kihunynánk ifjú sziveknek adjuk át vérűnket.
aphorism by Valeriu Butulescu, translated by Emil Gherasim
Submitted by Simona Enache
Comment! | Vote! | Copy!
Csak akkor nyújts kezet az elesettnek, ha van erőd fel is emelni őt.
aphorism by Valeriu Butulescu, translated by Emil Gherasim
Submitted by Simona Enache
Comment! | Vote! | Copy!
Szellem: De ily örök jelentés nem való hús-vér füleknek.
line from Hamlet, Első felvonás, 5. szín, script by William Shakespeare (1599), translated by Arany János
Submitted by Dan Costinaş
Comment! | Vote! | Copy! | In English | In Spanish | In Italian | In Romanian
Tőrténelem előtti idők. Kevesebb adat, kevesebb vér.
aphorism by Valeriu Butulescu, translated by Emil Gherasim
Submitted by Simona Enache
Comment! | Vote! | Copy!
Leonidas vőrősbe őltőztette katonáit, hogy ne látszódjon a testűket elbőritó vér. Rejtsd el sebeidet, mert azok reményt adnak ellenségednek.
aphorism by Valeriu Butulescu, translated by Emil Gherasim
Submitted by Simona Enache
Comment! | Vote! | Copy!
A metafora titokban itt él körülöttünk. Nagyjából hat metaforát használunk minden percben. Metaforákban gondolkodni alapvető feltétele annak, ahogy megértjük önmagunkat és másokat. ahogy kommunikálunk, tanulunk, vagy fölfedezünk, vagy feltalálunk valamit. De a metafora a gondolat útja is, mielőtt a szavak megjelennének.
James Geary in Képletesen szólva (2009), translated by Mária Barra
Submitted by Dan Costinaş
Comment! | Vote! | Copy! | In English | In Spanish | In Italian | In Romanian
Békés és lefegyverzett, mint egy olyan vipera, amelyik éppen harapott. A 2OO1 - es év két évezred kereszténységét jelezte. Ezen a jubileumon akárcsak demonstrative néhány hithnű kereszténynek fel kellett volna támadnia.
aphorism by Valeriu Butulescu, translated by Emil Gherasim
Submitted by Simona Enache
Comment! | Vote! | Copy!
Ne vesszetek el a hajszálerek részleteiben. A létfontcsságlú erek pulzusa a lényeges. A nagy eszmék nagy áramlatok mentén lelhetők fel. Hogy irhattok ilyesmiket az újságokban?! Tudjátok e, milyeh veszékyes? Még majd elolvassa valaki.
aphorism by Valeriu Butulescu, translated by Emil Gherasim
Submitted by Simona Enache
Comment! | Vote! | Copy!
1.
Skárlátszínű fegyverkabát
Nincs rajta, mint előbb,
Mert vér és bor csorgott kezén,
Úgy is fogták el őt,
Az ágyában gyilkolta meg,
Kit szeretett, a nőt.
Fegyencek közt járt, szürke-rossz
Darócruhát kapott;
Fejébe kis sportsipka volt
S ment fürgén, vígan ott;
De nem láttam embert, ki igy
Bámulta a napot.
Nem láttam még embert, ki így
Nézett ama darab
Kék sátorrongyra, melyet itt
Égboltnak hív a rab
S minden felhőre, mely ezüst
Vitorlával halad.
Más szenvedőkkel jártam én
Az udvar más körit;
Töprengtem ép, miért lehet,
Mit tett e bűnös itt
S mögöttem így szólt valaki?
"Ezt itt ni felkötik."
Jézus! Forgott az udvar is,
Azt hittem, elesem,
Mint izzó érc-sisak az ég
Kigyulladt sebesen;
S nem fájt, mi eddig fájt belül,
A lelkem sebe sem.
Csak most tudtam, mért sietett
Oly lázzal ez az egy,
Mért nézte a máglyás napot,
Mért volt arcán a jegy;
Megölte azt, kit szeretett
S most majd utána megy.
De mind megöljük kedvesünk,
Bárhogy csűrd és csavard,
Egyik villámló szemmel öl,
Más lágyan nyújtva kart,
A gyáva fegyvere a csók,
A bátoré a kard!
Sok akkor öl, hogy ifjú még,
Sok őszen, vénen és
A Mámor is fojt, az Arany,
Mind kéjes cselvetés:
De ki irgalmas, késsel öl,
Mert leggyorsabb a kés.
Ez hosszan, az kurtán szeret,
Ad-vesz s az életé;
Ez sír, hogy megteszi, amaz
Nem is tekint felé:
Mert mind megöljük kedvesünk
S nem mind halunk belé.
És az ilyen szégyenhalált
Nem is hal, nem bizony
Zsebkendő nincs szemén, hurok
Nem fojtja kábítón,
Nem rántja lábát a pribék
Előre a bitón.
S ez néma őrei között
Lassan nem senyved el;
Nem őrzik folyton őt, ha sír
S Istenhez esdekel;
Nem őrzik, hogy rab-életét
Csalfán ne csenje el.
Rémes reggelre nem riad,
Hogy jönnek érte már,
A Pap fehérbe didereg,
A Bíró zordan áll
Éjszín palást az Igazgatón
S az arcán sárga Halál.
Nem ölt kapkodva rabruhát,
Míg lelkét marja a láng,
Nem nézi durva Doktor őt,
Amint idegje ráng,
Zsebórájával, mely zuhog,
Pörölycsapás gyanánt.
Nem pörzsöli föl karcoló
Torkát a szomjuság.
Ha kesztyűsen jön a bakó
A néma kapun át
S hármas szíjjal megszünteti
Szomját meg a tusát.
Nem hallja a Halotti Imát
Főhajtva, mereven,
Míg borzalommal ocsudik,
Hogy hisz még eleven,
Koporsóját se látja künn
A vad vesztőhelyen.
Nem nézi az üvegtetőt,
Mint annyi-annyi más:
Nem mond imát, hogy gyors legyen
A végső-bús csapás;
Nem érzi, hogy csókolja meg
Az arcát Kajafás.
2.
Hat hétig sétált ő velünk,
Darócruhát kapott:
Fejébe kis sportsipka volt
S ment fürgén, vígan ott,
De nem láttam embert, ki így
Bámulta a napot.
Nem láttam még embert, ki így
Nézett ama darab
Kék sátorrongyra, melyet itt
Égboltnak hív a rab
S minden felhőre, mely fodor
Fehér gyolccsal halad.
Nem is tördelte a kezét,
Mint bárgyú vakmerő,
Ki a Halálból is Reményt
Csiholna még elő:
Csak egyre nézte a napot
S a reggelt itta ő.
Nem is tördelte a kezét,
Nem volt ijedt, se zord,
Csak itta a levegőt, miben
Jó medicina forrt;
Nyilt szájjal itta napot,
Úgy itta, mint a bort!
Más szenvedőkkel jártam én
Az udvar más körit,
El is feledtük, mért vagyunk
Mi sok-sok bűnös itt,
Csak őreá meredt szemünk,
Mivelhogy felkötik.
És furcsa volt most nézni, hogy
Ment fürgén, vígan ott,
És furcsa volt figyelni, hogy
Bámulta a napot,
És furcsa volt gondolni, hogy
Milyen sorsot kapott.
Mert szép a szil, a tölgy, ha nyíl
Tavasszal csábítók:
De szörnyű fák, miket a viperák
Rágnak ki, a bitók,
Gyümölcsük mindig megterem,
Ha rajtuk hulla lóg!
Fönn-fönn van a polc, érette loholsz,
Magas cél integet,
De ösztökél-e, mondd, a kötél
Hóhérzsámoly felett,
S egy hurkon át bámulni a tág,
Elsápadó eget?
És nagyszerű táncolni is
A lánnyal, aki hű,
Ha nóta hív és szól a síp
És rí a hegedű:
De mint tetem bokázni fenn,
Az már nem nagyszerű!
Hideglelősen lestük őt,
Ki köztünk bandukolt,
Mindig tűnődtünk, hátha mi
Folytatjuk ezt a sort,
Mert, jaj, ki tudja, mit hoz a vég,
Milyen vörös Pokolt.
Majd a halott nem járt tovább
A többi rab között
A Siralomház nyelte el,
mely gyászba öltözött
S én tudtam, nem látom soha
Többé a földön őt.
Egymás mellett mentünk mi el,
Viharba két hajó:
De jelt nem adtunk, nem riadt
Szájunkon soha szó;
Nem szent éj volt ez, csúnya nap,
Beszédre nem való.
Voltunk mi a börtönbe két
Akasztófavirág:
Az isten minket elhagyott
S kilökött a világ:
A Bűn konok vaspántja fogott
Minket, két páriát.
3.
A Siralomház udvarán
Nyirkos, kemény a kő,
Az ég azon, akár az ón,
Itt jár sétára ő,
S hogy meg ne ölje önmagát
Két őr nyomába jő.
Egyébként őrei között
Bánatba senyved el;
Őrzik-lesik mindig, ha sír
S Istenhez esdekel;
Őrzik őt, hogy rab-életét
Csalfán ne csenje el.
Rendet tart az Igazgató,
Fegyelmet, rémeset:
A Doktorunk szerint a Halál
Egy faktum, egy eset:
A Pap szent könyvet vitt neki
S hozzá be-belesett.
Naponta kétszer szítt pipát
És egy pint sört ivott:
A lelke elszánt és a félsz
Minden cselén kifog;
Azt mondogatta, hogy örül,
hamar meghalni jobb.
Hogy mért beszélt ő így, az őr
Sosem kérdezte azt:
Mert aki foglár, porkoláb,
Ne hallja a panaszt,
Az ajkain legyen lakat,
Arcát takarja maszk.
Máskép ellágyul és talán
Reményt, vigaszt ígér:
A Gyilkosok Vackán pedig
Az Irgalom mit ér?
Mivégre szólsz, le mért hajolsz
Egy ily testvérszivér?
Mentünk sután, egymás után
Cepelve az igát!
Sorsunk betelt: csak menetelt
Az ördögi brigád:
Megannyi hős, ólomcipős,
Kopasz farsangi báb.
Téptünk kátrányos kötelet,
Vérző körmünk hasadt:
A másik állt, ajtót sikált,
Dörzsölt fényes vasat:
Sok rongyos ott padlót mosott
S csörgött a csajka-csat.
Varrtunk zsákot, törtünk követ,
Fúrtunk, zörgött a cink:
Izzadva vad malom alatt
Bőgtük zsoltáraink:
S szívünkbe csak a Rettegést
Hordoztuk csöndbe mink.
Napunk sivár, mint a hinár
Lep lomha ársíkot;
Hogy vár komor tébolyda-sor,
Az is elfásított,
De egyszer munkából jövet
Ránk egy sír ásított.
Élőre várt a sárga száj,
A szomjazó rög itt;
A föld halált, vért kiabált,
Föl az aszfalt-övig
S tudtuk, alig vár hajnalig,
Egy társunk felkötik.
Mentünk be és Kétségbeesés
Hullt ránk, a Bűn, a Bú:
Jött a homályban a bakó,
Kezébe kis batyú,
Minden rab fél és számozott,
Sötét sírjába bú.
Ez éjszakán a folyosón
Rém szállt, fölebb-alább,
Mély és magas nesz kelt a vas-
Várban suhant a láb,
Sok halovány arc tétován
Bámulta ablakát.
Ő úgy feküdt és álmodott,
Mint réten szunnyadó,
Az őrök nézték, mint aludt
Ez a börtön-lakó
S nem értették, hisz holnap őt
Kivégzi a bakó.
De nem aluszik, könnyekben uszik,
Virraszt ma itt a gaz,
Sír a csaló, alávaló,
Bár nem sírt soha az,
Agyába más gyötrelme ás
És nincs neki vigasz.
Jaj! megsiratni iszonyú
Más bűnös életét!
Megvagdos a Bűn pallosa,
Vadul hasít beléd,
Nem mocskol a vér, de könnyed azér
Mint forró ólom ég.
Bélelt mamuszba jő az őr,
Zárt ajtónkhoz csoszog.
Mit lát belül - a vére hül -
A sok-sok átkozott
Az égre felnéz, térdepel,
Mind-mind imádkozott.
Imádkoztunk érette mind,
Ki meghal oly hamar!
Az éj halálos bakacsin,
Titáni ravatal:
S mint spongyán a keserű bor,
Bűnbánatunk fanyar.
Vörös kakas szól, szürke szól,
De az éj mégse múl:
Csak körbe mén a görbe Rém,
Vackunkra rálapul:
Kísértetek kísértenek,
Viháncolnak vadul.
Eltűnnek ők, feltűnnek ők,
Mint ködbe karaván:
Fönn bolyganak a hold alatt
Gavotte lágy dallamán,
Mind lengve fut, de bája rút,
Úgy járja valahány.
Bandzsítva néz, majd kézbe-kéz
Libeg a romokon:
És sorba lép, boszorka-nép,
Tapossa kopogón,
Rak figurát, cifrát-furát,
Mint szél a homokon!
Mint fababa úgy halad a
Tipegő, sunyi had:
Csöng a fülünk, megrémülünk
Csúf álarcuk miatt
És zeng a dal és reng a dal
A holt is felriad.
"Ujjé, mi tág, nagy a világ,
De a rab béklyóba hever!
Kockázni jó uri passzió,
No játssz, szerencse fel,
De aki a Bünt kergette künt,
Itt rothad és sose nyer."
Nem babonás lidércnyomás
Dévaj tréfája ring:
Mert van, mi nincs, ha a bilincs
Csikarja lábaink
S mind ami rossz, él és kinoz,
Krisztus sebére, mind!
Cikáz-cicáz a síri váz,
Illegnek némelyek;
Az, mint szokott a rossz kokott,
Sunnyogva tévelyeg:
Mosolya lágy s a sanda vágy
Imánkba émelyeg.
A reggeli szél jajgatott
S nem tűnt az éjszaka:
Nem szőtte még meg szőttesét
Gigászi guzsalya:
De jobb az éj, a Nap a kevély
Igaztevés maga.
Síró börtönfalak között
Sírt a szél s a fegyenc:
Kerékagyon zökkent nagyon
Lomhán tovább a perc:
Mért sírsz te szél! mi a bűnünk,
Hogy egyre keseregsz?
Majd a meszelt falon a rács
Árnyrajza áthaladt,
priccsemmel szembe reszketett,
Mint ónrúd sápatag
S tudtam, kívül vérben fogant
A szörnyű virradat.
Hatkor söpörtünk, hétre már
Cellánkra csönd borul.
De zúg a lég, nagy szárny szelét
Érezzük zordonul,
Mert ölni jő a rémítő
Halál, a zordon Úr.
Nem jő bibor palástba se,
Holdszín lovon se lép
Léc és kötél sokkal fölér,
Akasztani elég:
Orvul jövő, csúf Hírnök ő,
Alattomos cseléd.
Félünk, mint vándor éjszaka
Az ingovány felén:
Nincs már ima, szájunk sima
És görcsösen-kemény:
Meghalt mibennünk valami,
Most halt meg a Remény.
Mert az Igazság megy tovább,
Nem hátrál semmikor:
Gyöngét megöl, erőst is öl,
Kegyetlen és bitor:
Apagyilkos ő, erőst is öl,
Vas-sarkkal rátipor.
Vártuk, hogy verje a nyolcat el
S tűz hullt nyelvünkre most:
Mert hogyha ver, a Sors felel,
Szörnyű igazat oszt,
Dehát a Sors vad hurka gyors,
Elcsíp jót és gonoszt.
Lestük, mikor adják a jelt,
Megállt a bús robot:
Mint kőhalom völgyoldalon
Mindenünk gubbaszkodott:
De bordánkat úgy verte szívünk,
Mint őrült a dobot!
Az óra kong s e szóra zsong
A légben a zsivaj,
És fölhörög a börtönök
Mélyén egy síri jaj,
Minthogyha rémes rejtekén
A bélpoklos rivall.
És mint ki szörnyű dolgokat
Álom tükrébe át:
Láttunk faggyús kenderkötélt,
Hurkos, fekete fát
S hallottuk a hörgő, csúnya,
Elnyekkenő imát.
És hogy mi volt, mi ily sikolt
Szájára kényszerít,
S izzadt fején a kínt, csak én
Éreztem szívemig:
Mert aki sok-sok életet él,
Sok-sok halált hal itt.
4.
Nincs aznap istentisztelet,
Hogy a hóhér akaszt:
Sápadt a Pap, a lelke fáj,
Ő is könnyet fakaszt,
Szemébe van beírva az,
Ami szivet szakaszt.
Délig ki sem eresztenek,
Majd a harang dörög,
Nyitják az őrök ajtaink,
A kulcs-csomó csörög,
Külön Poklából jő a rab,
A vaslépcső zörög.
Isten szabad ege alatt
Mind máskép baktatott,
Az egyik arca falfehér,
Azé meg szürke ott,
De nem láttam népet, mely így
Bámulta a napot.
Nem láttam bús népet, mely így
Nézett ama darab
Kék sátorrongyra, melyet itt
Égboltnak hív a rab
S miden futó felhőre, mely
Boldog, vidám, szabad.
De sok lesunyta a fejét
Keresve, hol a föld,
Mert tudta, néki is kijár,
Mi most ezen betölt:
Hisz élőt ölt, ki meglakolt,
De ő halottat ölt.
Mert aki újra vétkezik,
Holt lelkét rázza föl
A régi-régi szemfedő
Mocskos redőiből
És vért fakaszt belőle, vért
S megint hiába öl!
Nyilas ruhánkba viccesen,
Mint a bohóc s majom
Kocogtunk körbe szótlanul
Az aszfaltudvaron:
Kocogtunk körbe szótlanul,
Fásulva hallgatón.
Kocogtunk körbe szótlanul,
Kábult fejünk lohadt,
Emlékezés fütyült belé
Iszonyú dolgokat,
Előttünk járt a borzalom,
Hátul az iszonyat.
Tereltek hetyke Őreink,
Mint csordát sebtiben,
Díszes mundért viseltek ők,
Kiöltöztek igen,
De hogy hol jártak, tudtuk azt,
Mész volt cipőiken.
Mert már a sír nem volt sehol,
Eltűnt már az egész:
Csak a börtön undok falán
Sár s egy maroknyi mész
A homokon, mint szemfedő
Annak, ki ott enyész.
Mert szörnyű takarót kapott
Az árva szenvedő:
A börtönudvarban hever,
Mezítlen, szennyben ő,
Két lábán két nehéz bilincs
És rajt lángszemfedő!
S csontját, húsát eszi a mész,
Az oltott mész kapar,
Éjjel-nappal eszi-eszi,
Megrágja csakhamar,
Mindent beszí s eszi-eszi
Főkép szívébe mar.
Három évig nem vetnek itt,
Nem nyit virágkehely:
Három évig elátkozott,
Meddő, kopár e hely,
Tompán mered a vádoló
És kérdő égre fel.
A gyilkos szíve a magot,
Mondják, befertezi.
Nem! Isten földje nyájasabb
És mindegy őneki,
Itt rózsa nyílna s pirosabb,
Fehérebb nőne ki.
Szájából nyílna a piros!
Szívéből a fehér!
Krisztus velünk, ha figyelünk,
Csodás jellel beszél,
Tannhäuser botja nem kihajt,
Hogy a Pápához ér?
De nincs itt rózsa, tejfehér
És nincsen itt piros,
Csupán cserép, kemény kavics,
Szennytől befent zsíros:
Mert tudják, a virág vigasz
És az nekünk tilos.
Tilos a bor-piros, fehér
Sziromnak hullnia
A fal mögé, a sárra, hol
Pihen egy pária,
Hirdetve, hogy mindnyájunkért
Meghalt Isten Fia.
De bár a csúf fegyház fala
Folyton szorítja majd
S nem járhat vissza szelleme,
Hisz a bilincse rajt
Csak sír, mert érzi lelke is
Az áldatlan talajt.
Békébe lesz a nyomorult,
Ki annyit kóborolt:
Nem űzi téboly, délbe sem
Rémítgeti Kobold,
A lámpátlan Föld fekete,
Nincs ott se Nap, se Hold.
Úgy húzták föl, mint egy dögöt:
És nem volt semmise,
Lélekharang se, háborult
Lelkéért gyászmise,
gyorsan leszedték s hirtelen
Belökték gödribe.
Csupaszra vetkőztették őt,
Légy-rajtól lett setét:
Röhögték felpöffedt nyakát,
Dülledt, meredt szemét:
Viccelve míg leplül a híg
Mész fröccsent rajta szét.
Sírjánál nem térdelt a Pap,
Ki az Istenbe hisz,
Nem jelzi hamvát Szent Kereszt,
Bűnösnek enyhe dísz,
Krisztus pedig szerette őt,
Meghalt érette is.
De jól van így: már véget ért
Egy Élet valahol:
A Részvét tört könnyvödribe
Sok bús szem könnye foly,
Minden bitang érette sír
S ők tudnak sírni jól.
5.
Én nem tudom, hogy jó-e, rossz
A Törvény idelenn;
Csak azt tudom, börtönfalak
Zárnak be ridegen;
S hogy minden nap egy hosszú év,
Hosszú és idegen.
És azt tudom, hogy iszonyú,
Mit az ember kiró,
Mióta vért ontott Káin,
A legelső bíró,
A pelyva rossz rostán marad
S kihull a mag, mi jó.
Azt is tudom - és vajha így
Tudná mindenki itt -
A börtönt csak gyalázaton,
Ráccsal építhetik,
Hogy Krisztus meg se lássa ott
Tiport testvéreit.
A rács itt méla holdsugárt,
Nyájas verőt rekeszt:
De jól teszik, Pokol ez itt,
Rácsot reá, reteszt,
Isten Fia, Ember Fia
Sohase lássa ezt!
A Bűn tenyész, mint gyom, penész
Börtön-kövek közül:
Minden, mi az Emberbe jó,
Hervad megüszkösül:
Strázsánk a halvány Kín s a Jaj
Rossz fekhelyünkhöz ül.
Éheztetnek kisgyermeket,
Ki sír és egyre fél:
Az együgyűt bot, seprű üt,
A gyönge, az agg a cél,
Sok bamba lesz, vagy senyvedez,
Elzüllik s nem beszél.
Sötét árnyékszék az odúnk,
Nincsen csömörletesb,
Halál maga büdös szaga,
Mikor leszáll az est,
Csupán a Kéj él, mint fekély,
Máskép halott a test.
Sós a vizünk, amit iszunk,
Émelygő, rút iszap,
Gipszes, fanyar, szűk a kenyér,
Amit a pék kiszab,
Tág szemmel jár az Álom itt
S az Órát nézi csak.
De bár zöld Szomj és vézna Éh
Kígyói körülünk,
Élnénk komisz kosztunkon is,
De jaj, a kő, mi künt
Nappal csak terhünk, robotunk,
Az éjjel: a szívünk.
Szívünkben éj van s vaksi fény
Cellánk mélyén, alant,
Poklunkba tépjük kötelünk,
Gép kattogása zajg,
És benn a csönd irtóztatóbb,
Mint künn a rézharang.
Jó szó nem is deríti föl
Soha a rabokat:
Mely ajtónkon benéz, a szem,
Zord, mint a kárhozat:
Felejtenek, elejtenek,
Testünk, lelkünk rohad.
Az Élet rozsdás láncait
Így nyőjük, örökig:
Ez sír, az meg káromkodik,
És ez közönyös itt:
De az isten Törvénye jó,
Minden szív megtörik.
És minden szív, mi megtörik,
Sírban, vagy börtönön,
Tört, illatos szelence lesz,
Jézusnak is öröm
Nárdus az léprás házban is,
Öröktől-örökön.
Ó, kinek szíve megtörik,
Békét nyer érte túl!
Bűnös miként kap égi fényt,
Máskép hogy szabadul?
Hiszen csupán tört szívbe száll,
Tört szíven át az Úr.
S ő, a pöffedt, meredt szemű
Igaz hittel teli,
Rá vár, aki a Bal Latort
Az égbe emeli;
Az Úrnak édes tört szívünk
S a bánat könnyei.
E rabnak a véres Biró
Adott három hetet,
Bomlott szívét gyógyítani,
Mely bútól volt beteg,
Lemosni vérmocskolt kezét,
Mely karddal vétkezett.
És véres könnyel mosta kezét,
Vétkes kezét a jó:
Mert csak könny tud gyógyítani,
Vér vérrel mosható:
S bíbor nyomán most halovány
Kereszt van, mint a hó.
6.
Readingbe már tűzingbe vár
Egy árva szenvedő,
A porba hullt a nyomorult
És rajt láng-szemfedő,
Izzó-tüzes pólyába vár
Bitangul, szennyben ő.
S míg Krisztus fel nem költi őt,
Csak fekszik csöndbe lent:
Ne sóhajts érte hát, ne onts
Könnyet se, esztelent:
Megölte azt, kit szeretett
És most utána ment.
De mind megöljük kedvesünk,
Bárhogy csűrd és csavard,
Egyik villámló szemmel öl,
Más lágyan nyújtva kart,
A gyáva fegyvere a csók,
A bátoré a kard!
poem by Oscar Wilde from A Readingi fegyház balladája (1897), translated by Kosztolányi Dezső
Submitted by Dan Costinaş
Comment! | Vote! | Copy!